Közgazdászok döntései

Néha a közgazdászok máshogy gondolkoznak. Sokszor elutasítják, hogy valamit olcsóbban kapjanak, mint a piaci ár, néha pedig egészen önzőnek tűnnek, amikor nagyvonalúak is lehetnének. Szeretnék bemutatni pár esetet, amikor a közgazdasági gondolkozás egészen mást diktál, mint ami elsőre alapvetőnek tűnik.

A közgazdászok szeretnek olyan kifejezésekkel dobálózni, mint a határhaszon és határköltség. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy nem lépésről-lépésre hozzuk meg a döntéseinket, nem mindet egyszerre.

Például szeretnénk-e egy gombóccal több fagylaltot enni, egy korttyal több teát inni? Ez a megközelítés leegyszerűsíti a döntési folyamatot, mert nem kell folyton stratégiai döntéseket hozni: van egy alap, amit szilárdnak tekintünk, és azon felül gondolkozunk (vagy éppen az alapot építjük le egy kicsit). Tehát nem kell arról döntenem, hogy az életem során hány gombóc fagyit eszem, csak arról, hogy megvásárolom-e a következőt.

Ez a gondolkozásmód jelentősen megkönnyíti az életünket, de veszélyes is, ha hosszútávon nem megfelelő döntésekhez vezet. Például szeretem a csokis sütit, ezért minden alkalommal csak egy kicsit eszek belőle, hiszen az alig hízlal. De hány alkalom van egy napban?

Néha ez történik a béreddel is (az emberek talán nem is veszik észre, hogy nagy cégek mennyire egyszerű elvek mentén működnek): amikor a HR és a cégvezetés arról döntenek, hogy béremelést, cafeteriát vagy más béren kívüli juttatást adjanak a dolgozóknak.

A kérdést úgy fogalmazzák meg, hogy mi okozza a legnagyobb megelégedést: béremelés, vagy egy ebből az összegből finanszírozható béren kívüli juttatás. Mivel az emberek szeretik magukat jól érezni, a céges szolgáltatások, események sokszor előrébb kerülnek, mint például a bérfejlesztés.

Hosszú távon pedig a munkavállaló rosszul járhat, hiszen nem dönthet arról, hogy az életszínvonala növekszik-e. A személyes tapasztalatom az, hogy itthon még nem visszük ezt túlzásba, de én például több béren kívüli juttatást kapok, mint szeretnék, és sokkal több időt töltök a munkaidőmből ezeknek a papírozásával, mint kellene.

Egyébként ugyanezen határdöntések miatt nem osztoznak a közgazdászok az éttermi számlán sem. Képzeljük el mi történne, ha az étteremben minden tételt az eredeti árának ötödéért lehetne megvenni?

Én várhatóan bélszínt ennék, és jóval többet rendelnék, mint egyébként. Nem ugyanez történik, amikor a számlát szétosztjuk? Teljesen jogos felvetés, hogy ha mindannyiunk többet eszik, mint normál áron tenné, akkor összességében többet fogunk fizetni, tehát nem érdemes ezt csinálni.

Csakhogy a többiek fogyasztására nincs ráhatásom, a saját fogyasztásom 4/5-ödét pedig a barátaim fizetik (tegyük fel, hogy 4 barátom van), nem én. Tehát én valójában ötödét fizetem a fogyasztásomnak. Ezzel persze végül mindenki rosszul jár, pedig a számlamegosztáson kívül minden következő (határ-) döntés racionális volt.

Persze mondhatod, hogy milyen önző vagyok, simán megengedhetném magamnak, hogy finanszírozzam a másik túlevését, vagy a barátaim megtehették volna velem ugyanezt, vagy mondhatnád azt is, hogy ez adakozás. Igazad van, lehetne, csak azt adakozásnak hívják.

Azt gondolom, hogy sokkal jobban járunk, ha mindent a nevén nevezünk, és a helyén kezeljük. Ha van valaki a baráti társaságból, akinek szüksége van erre, dobjuk össze neki az étteremrevalót, adjuk oda neki (ne fizessünk helyette), ő abból eszik, mi a sajátunkból. Mindenki jobban jár, az elosztás hatékony marad, mert senki nincs motiválva arra, hogy ne hatékonyan cselekedjen.

Úgy vélem, hogy a helyes motiváció (ösztönző) a legtöbb (sikeres) közgazdasági modell alapja. A helyes motivációk miatt érheti meg valakinek piaci árat fizetni akkor, amikor egyébként nem lenne rá szükség.

Hasonló motivációs problémáról írtam, amikor a családomban nem hitte el valaki a másikról, hogy időben ki fog költözni. Ha piaci árat fizetett volna, az egyébként fizetendő csökkentett bérleti díj helyett, a probléma nem lett volna probléma, mindenki jobban járt volna.

A következő gondolkodási séma, amiről szeretnék írni, hogy szeretem a valós alternatívákat összehasonlítani. Nyilván teljesen felesleges egymástól független dolgokat összevetni (mondjuk a hajam hossza és a zuhanyzással töltött idő). Ezek a gondolatok egyébként szinte mindenkinél előjönnek, gondoljunk csak a lakhatás kérdésére: bérlemény vagy ingatlan legyen?

Tapasztalatom szerint a közgazdászok sokszor nagyon messzire mennek annak érdekében, hogy valós alternatívát találjanak. Például amikor azt a kérdést feszegeted, hogy mennyit ér az időd, akkor nem csak bedobod az órabéred, hiszen lehet, hogy nem tudsz 8 óránál többet dolgozni, vagy a munkáltatód nem akar az alapon túl fizetni.

Tehát a személyes időd értékének meghatározása sokkal bonyolultabb folyamat, ami valós alternatívát igényel: erről bővebben írtam a blogomon.

Összegzés

A mai bejegyzésben ezeket a gondolati modelleket szerettem volna bemutatni. Nem állítom, hogy pénzügyi/közgazdasági-racionalitással kell mindenhez hozzáállni, sőt a közgazdászok sokszor csak utólag képesek modelljeikbe beletuszkolni való életbeli eseményeket, de abban biztos vagyok, hogy egy új perspektíva nem fog ártani.

Ha tetszett a bejegyzés, látogasd meg az oldalamat, ahol a közgazdasági gondolkozáson kívül a hatékony (és működőképes) költségtervezésről is írok. Várom a véleményeket, tapasztalatokat a hozzászólásokban.

A cikk szerzője: KonyhaKontrolling

Kapcsolódó cikkek:

• Mit kínálhat egy irodaház a cégek számára?
• Vállalati hitelt venne fel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatja az ajánlatokat
• Újabb felhasználási lehetőségekkel bővül az NHP Hajrá
• Közgazdászok döntései
• 9 hatékony marketing eszköz pénzügyi vállalkozásoknak
• Megszorultál vállalkozóként? Nincs bevételed? Ezek a lehetőségeid
• 5 üzleti trend, melyek meghatározzák a sikert a következő években